Vakvágány

Az eddigi leghosszabb párkapcsolatom két és fél évig tartott. Szakítottunk. Pontosabban én vele. Persze meglehet, hogy szándékosan Ő idézte elő, de ez nem tartozik ide.

És hát a lényeges dolog szerencsére nem érzelmes és depressziós, ahogy arra a bevezetőből esetleg következtetni lehetne.

Nézd, azt gondolom, hogy ha már megfogalmazódik benned az, hogy szakítanod kéne, és ez nem múlik el csak úgy magától rövid időn belül, vagy pl. amikor legközelebb találkoztok, akkor az már mutat valamit. {A mondatot megvizsgálva egyébként a kevésbé éber olvasó is rájöhet, hogy az abban megfogalmazott állítás valójában nagyon gyenge, és hogy nem vesz részt a további kijelentések alátámasztásában.}

Nem vele akartam leélni az életemet. Akkor minek húzzuk egymás idejét?

Ez nem arról szól, hogy most jobb-e nekem vagy neki, hanem hogy ezt kellett tennem!

23 éves, érted?! Ha gyereket akar, és persze miért ne akarna családot, de én tudom, hogy nem vele akarom ezt meglépni, akkor igen is abba kell hagyni. {A mondat első fele azt sugallja, hogy csak a gyerek jelenthet családot.} Mert 35 évesen már nem a legjobb szülni, 40 fölött meg kifejezetten veszélyes. És azért vegyük figyelembe, hogy nem 1-2 év alatt cuccol össze két ember. Ha azt mondjuk például, szerencséje van, és a mostantól számított harmadik pasijával végül megtalálják egymásban azt, akivel élni akarnak, akkor mondjuk egy éve elment a keresgélésre. Ha mondjuk, 3 év múlva össze tudnak költözni, és még egy évre rá gyereket akarnak, próbálkozás, plusz a kilenc hónap. A lényeg, hogy még nagyon szerencsés körülmények között is 28 évesen lehetne gyereke. Ez még nem hangzik veszélyesen, de ez azt is jelenti egyben, hogy az a 7 év, 28 és 35 között, az a vésztartalék. Az arra az esetre van, ha nem talál olyat, akivel eljutnának idáig, ha nem sikerül teherbe esnie, ha baleset vagy betegség éri, és éveket otthon kényszerül tölteni... Annyi dolog jöhet az életben, ami rajtunk kívülálló módon megakadályozhatja a boldogulásunkat, hogy igen is komoly biztonsági tartalékot kell beépíteni a rendszerbe ahhoz, hogy az megbízható módon jó eredményre vezessen. Tehát neki szüksége van erre az időre. Ez az ő vésztartaléka. Nem rabolhatja senki el tőle, azért mert kényelmes neki az a kapcsolat, vagy mert lusta vagy gyáva egyedül lenni...

Igenis észre kéne venni, hogy nem vagyunk már 14 évesek, és ebben a korban, ha együtt vagy valakivel 3-4 éve, akkor illik valamit lépni, ami túlmutat az otthon lakunk és néha az egyikünk a másiknál alszik és fordítva szintű tini-kapcsolaton.

Mi két és fél évet voltunk együtt, és igen, nem éreztem, hogy efelé haladnánk. Talán Ő haladt volna, én nem. Szóval ez a szakítás így volt korrekt. Mert ha valakibe szerelmes vagyok, akkor vele akarok lenni éjjel-nappal, össze akarok vele költözni és együtt lenni, amíg világ a világ. Mert az ilyen! Szóval, ha nem érzed ezeket, akkor annyi biztos, hogy szerelmes nem vagy! {A szerelem definíciójának kisajátítása.}

Persze ettől még lehet ideális pár két ember. Lehet józan belátással úgy dönteni, hogy együtt maradnak, mert nem találnának például jobbat, vagy már nem tudnának másban megbízni és további millió okból... De az már nem szerelem, hanem közgazdaság.

Ha már közgazdaság, akkor jelezném, természetesen nem gondolom azt, hogy bárkinek is egzisztencia nélkül, visszafizetetlen diákhitelekkel, megoldatlan lakhatással, szülőknél élve, és hasonló materiális tényezőkkel tarkított élethelyzetében gyermeket kéne vállalnia, csak mert különben minek vannak együtt?

Nem kell MOST akarni! Semmit se, főleg gyereket nem!

De úgy általában akarni azért kell. Valamit akarni kell! [Ha nem akarsz valamit, akkor mit akarsz, érted???]

Lehet, idealista vagyok még mindig ebben a kérdésben. Túlzottan is, míg más dolgokban már rég alább adtam. De sz'tem, ha tudom a másikról, hogy ő az, akkor tudom és kész! {Tautológia.}{{Hiányos tőmondat.}}

Komolyra fordítva a szót, ha valaki nem akarja valamilyen formában összekötni a másikkal az életét egy idő után, az két dolgot jelenthet:

1.) Jelentheti azt, hogy az illető még megtartja a lehetőségét annak, hogy továbbálljon. Ez magában nem jelent semmi rosszat. Ez egy folyamat része, amikor is a kapcsolat során az idő múlásával egyre inkább veszítjük el a jogunkat, hogy egyszer csak továbbálljunk. Ha leszólítok valakit valahol, akkor olyannyira intenzíven él ez a joga, hogy jó eséllyel nem fog még kommunikálni sem. Ha beszélünk két szót, akkor még mindig lehet, hogy továbbmegyünk, és soha többé nem szólunk egymáshoz. Ha már 1-2 percet beszélgetünk, akkor szinte biztos, hogy már nem fog köszönés vagy valami kibúvószöveg nélkül otthagyni, mert illetlenség lenne. Ha hosszabb társalgásba kezdünk, akkor egy idő után szükséges lesz bemutatkozni. Aztán sok-sok idő telik el, ugorjunk az időskálán való haladási sebességünkben egy nagyságrendet. Telefonszám csere, esetleg újbóli találkozás, netán többszöri találkozás stb. Mindez folytatható még sok féle módon, kinek-kinek a szájíze szerint, a lényeg az, hogy mindenki érzi, hogy az idő előrehaladtával egyre inkább veszítünk abból a jogunkból, hogy egyszer csak felálljunk, és azt mondjuk, hogy "Többet nem szeretnék veled lenni!" Ez a görbe egyébként jól érezhető módon valamiféle exponenciálisan csökkenő jellegű. Ez ugyebár annyit jelent, hogy ugyan az idővel mindig egyre kisebb részét áldozzuk be a "faképnél hagyási jogunknak", de mindig kevesebb marad, mint korábban volt.
Visszatérve a főfonálhoz, ez annyit tesz, hogy egyre jobban veszítjük el az idő előrehaladtával azt a jogunkat, hogy ne akarjunk semmit a másiktól. Persze mindenek megvan az ideje, és mondhatja azt bárki, hogy attól még, mert nekem ez 2-3-4 év körül jönne el, neki sokkal több idő kell, de a lényegre itt nem figyelne, ugyanis ez nem csak magáról szól. Ezek az évek nem járnak csak úgy! Ezeket a vésztartalékából használjuk el a másiknak. Ez valójában az ő ideje. Tehát csak akkor használhatja valaki el, ha valami nyújt cserében... Az nem megy, hogy lógnak a levegőben éveken át, és közben próbálja az egyik fél szinten tartani a "faképnélhagyási jogát". Idővel egyre komolyabb biztosítékokat kell adni arra, hogy nem hiába áldozza be a másik a folyamatosan fogyatkozó lehetőségeit. Szóval egyfelől a lányok igenis megkövetelhetnék maguknak ezeket a biztosítékokat időről-időre, de a helyzet persze az, hogy ha már kérni kell, akkor nem ér semmit.

2.) Egyáltalán nem akarja soha senkivel összekötni az életét. Ilyen is lehet. És lehet, hogy két ilyen ember nagyon jól meglehet egymással, de valljuk be, ha nem akarják magukat összekötni senkivel, akkor valószínűleg nem fogják sokáig rabolni egymás idejét, amellett, hogy természetesen ebben az esetben nincs is úgymond mit rabolni, hiszen a "vésztartalék" elgondolás rájuk nem érvényes.

Összesítve, ha valaki nem akarja valamilyen formában összekötni a másikkal az életét egy idő után, az teljesen rendjén való, ha az egyik fél sem akarja. De ha az egyik fél akarja, a másik meg nem, akkor azt az esetet leszámítva, amikor a preferenciaérték nem állandó a lehetséges partnerek mentén*, a logikus lépés a szakítás. *: A legtipikusabb példa, hogyha szeretne valaki megházasodni, de csak egy bizonyos személlyel. Ha az a személy nem akarja elvenni, akkor elvileg még mindig nem indokolt a szakítás, mert mással nem szeretné, tehát nem nyerne semmit. Az más kérdés, hogy valójában egy idő után nem lehet-e, hogy mégiscsak belemenne mással is? A tapasztalat azt mutatja, hogy sok-sok ember hiába érez úgy, hogy a számára más nem létezik, túl tudnak idővel lépni ezen. Még egy dolog, amire jól jöhet a tartalékidő...

És persze meg lehet ezt fogalmazni másképp is:

Mert ha én lennék az, aki csak lek*rni akar valakit, akkor is megtisztelném annyival, hogy nem rabolom sokáig az idejét, hanem hagyom, hogy neki is legyen esélye megtalálni, akit keres. "Élni és élni hagyni?" Naiv eszme? - Itt támadható. Ha valaki ezt nem érzi elvárhatónak, azzal nem beszélgetek a továbbiakban!

Mert ha meg nekem Ő az "igazi", akkor meg nem jelent problémát, hogy elkötelezzem magam. Mert akkor úgy érzem, hogy csak nyerek ezzel. Ha nincs számomra nála jobb, akkor miért ne tenném?

Szóval igen, ha valaki 3-4-5-6-7-8-9 év alatt nem/sem jut el odáig legalább, hogy egy kib*szott gyűrűt rátegyen a másikra, az menjen a p*csába... de ez az én véleményem, és tudom, hogy ez nem egyetemes igazság. Mindenki másképp láthatja.

Csak azért mondom, mert amúgy meg erre találták ki. Azért jelkép, hogy ne attól függjön, hogy jól keresnek-e, hogy megengedhetnek-e maguknak egy komoly új életeseményt. És azoknak a lányoknak mondom, akik vágynak erre, de nem kapják meg, hogy még a nem szerelmes de logikusan gondolkodó pasiknak is el kéne jutni egy idő után oda, hogy ez valójában nekik jó, mert végülis nem kell még elvenni, nem kell még letelepedni, ez csak egy gyűrű, amit, ha már úgyis ezt fontolgatják, még mindig könnyebb eldobni mint egy közös házat meg két gyereket. És akkor azt már nem is említem, hogy kölcsönös kapcsolatban ez mindkét félnek biztosíték, és ugyan annyira akarja mindkét fél. Végre megjelölni azt az egyet, akit nem adna oda senkinek semmiért!

Valahogy minden arról kell hogy szóljon, hogy valamit építsünk a jövőre nézve. Még ha csak szegről-végről is. Azt hiszem, hogy mi már nem nagyon építettünk semmit.

A baj az, hogy nagyon sok pár van, akik nem építenek semmit, mert az egyik fél valahogy azon álmodozik a jó dolgában, hogy majd egy napon megszabadul a másiktól. És igazából az ilyen embereknek szívesen elmesélném a véleményemet, csak sajnos azt sem tehetem meg senkivel, hogy az esküvőjéről az maradjon meg az emlékezetében, hogy valaki úgy beszélte rá a párját...

Nekem minden esetre nem áll szándékomban többet senkivel együtt lenni ennyit, ha csak nem érzem úgy, hogy Ő az, akivel akár százszor ennyit is együtt lennék.

Szóval embertársaimnak üzenem: Legyenek emberek végre a f*szukért és döntsék el mit akarnak, mert ehhez nincs joguk! Mert önző dolog nem csak cselekedet lehet, hanem annak elmulasztása is...