Tudod én úgy vagyok jó fej, hogy elhiszem amit mondasz.
Én nem vagyok jó a bájolgásban, meg az enyelgésben, és a helyzet az, hogy bár ezt nap mint nap megsínylem, valójában nem hinném, hogy a világunk jósági mutatóin nem javítana, ha ezeket elhagyhatnánk végre, és a felszabaduló erőforrásokat gyakorlatilag mind1 mire fordítanánk, mert ennél bárminek több produktuma van. (Ez egy érzékletességet fokozó túlzás volt, természetesen találhatnánk még például olyan dolgot, ami teljesen hasonló módon értelmetlen.)
Szóval, igen, tanulom, persze, mert sajnos nem várhatom, hogy a világ kényem kedvem szerint változzon. Sajnos az van, hogy ha össze akarsz dolgozni valakivel, akkor elkerülhetetlen, hogy ezekbe a dolgokba belemenjél.
Milyen érzés? Akik világraszólóan rossz matekosnak és fizikásnak gondolták magukat az iskolában illetve kifejezetten humán érdeklődésűnek ismertettek meg, azoknak talán van fogalma, miről beszélek. A különbség csupán annyi, hogy nekik életüknek csupán egy rövid, 12 éves szakaszán kellett heti átlag egy-két alkalommal 45 percet ezzel foglalkozni, nekem minden alkalommal, amikor valakivel kommunikálnom kell, érintkezésbe kell lépnem, egy olyan dologból kell felelnem, amit értelmetlennek, haszontalanak találok, továbbá iszonyat rossz vagyok benne és nem is látom esélyét, hogy én ezen valaha is érdemben változtatni tudnék.
Igen, ilyen. A reál beállítottságú ember fejen is állhat, de mindig szívni fog egy humán beállítottságú világban.
Igen, agyam zegzugaiból feltörekvő gondolattöredékek arra panaszkodnak, hogy a "humán-" illetve "reál beállítottságú" fogalmak nem tűnnek túl tudományosnak! Tulajdonképpen definiálatlan fogalmakról bármit állíthatunk, minden esetben lesz olyan definíció, amely igazolja az állítást. Ez nem egy Gödel tétel, ugyanis bizonyítása annyi csupán, hogy bármiről is állítunk, ha az adott dolgot az állításunkkal definiáljuk mindenképpen cáfolhatatlan lesz a kijelentésünk. Tekintsük példaként az alábbi mondatot:
Aki a gondviselés vagy Isten akaratából olyanként teremtetett erre a világra, hogy a mindenséget behálózó gyönyörűség rajta keresztül azon megfogalmazhatatlan teljességgel árad szét a mindeneknek legmélyebb örömére, hogy én legbelül minden szempillantásomra tengernyi könnyel zokogom mindazt a kínzó tehetetlenséget, amellyel a röpke s mulandó szépség iránt érzett csodálatom kínzó kifejeztelensége és lehetetlen múlhatatlanság iránti vágya perzsel.
Az első, amit megállapíthatunk mindjárt a csalhatatlan lényeglátásunk demonstrációjaként, hogy az első tagmondatban nincsen állítmány, míg a másik kettő ennek alárendeltje!
Első, passzív-interaktív önismereti rovatbejegyzésünk, mellyel most ön is tesztelheti magát, akár az otthonában ülve, egy kattintással.
Kérem fogalmazza meg, hogy mi a legfőbb probléma a fenti példamondattal jelen kontextusban!
Ha sikerült, próbálja megjegyezni válaszát addig, amíg a következő sorban lévő szöveget ki nem jelöli, ekkor ugyanis összehasonlíthatja válaszát az enyémmel, amely megvilágító erejű lesz arra vonatkozóan, hogy melyikünk lényeglátása jobb!
>>> itt jelölje ki >>> Ha a mondatban nincs állítmány, akkor tökéletesen alkalmatlan azon állítás példázására, amelyben az állításaink igazságtartalmának képlékenységét hangsúlyoztuk. <<< itt jelölje ki <<<
Gratulálunk! Mindketten, úgy van!
Szóval, visszatérve a lényegre, akkor vegyünk egy egyszerűbb példamondatot, a buzgálkodás úgy tűnik ugyanis, nem vezetett eredményre. pl.:
Mari kötözködős.
Teljesen nyilvánvaló, ha a mi fogalomtárunkban a kötözködős definíciója az hogy "ld.: a Mari", akkor hiába is próbálja Mari magát kevésbé szőrszálhasogató vizeire kormányozni a társalgások tengerének, ő bizony kötözködős marad. Ez egyrészt egy szomorú szociológiai jelenség, amiről nem tudom, hogy valaha valaki kutatta-e, de érdekelne, hogy mennyire lehet emberek bizonyos jelzőkhöz társított fogalmain változtatni azáltal, hogy változtatjuk annak a tulajdonságait, akikre már egyszer rábélyegezték azokat. A másik fele viszont a tényleges problémámat példázta volna, de úgy tűnik, hogy ez túl egyszerű mondat volt az eredetileg általam bemutatni szándékozott jelenség megvilágításához.
Talán ez jó lesz:
A reál beállítottságú ember fejen is állhat, de mindig szívni fog egy humán beállítottságú világban.
Igen, ez jó példa lesz. Itt jól tetten érhető, mi történik, ha valaki olyan fogalmakat használ, amit nem definiált, de nem is fogadja el mások definícióját. Az történik, hogy nem állítunk semmit. Ugyanis, bárki is próbálná megcáfolni az állításunkat, hozzáigazíthatjuk a fogalom definícióját az elvárásokhoz, és egy olyan állítás, amit a benne foglaltaktól függetlenül szükségszerűen nem lehet cáfolni, nem tekinthető megbízható indikátornak a valóság egyetlen jellemzőjéről sem.
Hogy még egy módon érzékeltessem ezt, tegyük fel, hogy azt állítom:
Ebben a mondatban a második előfordulása a fikakikapókampó szónak a definiálatlan fogalomként értelmezendő része, nevezetesen, hogy a fikakikapókampó minden zsebbe belefér!
Ha a fikakikapókampó egy definiált fogalom lenne, akkor egyértelműen el tudnánk dönteni, hogy igaz-e az állítás. Nincs más dolgunk, mint megkeresni a világ legkisebb zsebét, és ellenőrizzük az állítás helyességét. Azonban ez túl bonyolult lenne, ezért inkább így járunk el: A fikakikapókampó pontos méretének ismeretében egyszerűen eldöntjük, hogy lehetséges-e akkora zsebet készíteni, amibe nem fér bele. Ha lehetséges, az állítást megcáfolhatjuk, azzal, hogy készítünk egyet. Ezt csinálják azok, akik gondolkoznak. Megvizsgálják a másik állítását, és azokkal a pontokkal kapcsolatban ismertetik a kifogásaikat, amelyekről ellentmondó információt birtokolnak. Ezt hívja érvelésnek legalább egy ember a földön. Ehhez képest sajnos van egy másik csoport, akinek a létszáma jelen modellünk értelmezési keretein belül (pl.: földönkívüli civilizációk esetleges létezésétől eltekintve) az emberiség létszáma mínusz egy fő maximálisan. Ők azok az emberek, akik azért állítanak dolgokat, hogy azzal érzéseket, homályos benyomásokat keltsenek a hallgatóban. Mivel számukra ez az érvelések színtere, teljesen értetlenül állnak azon esetek előtt, amikor a beszélgetőpartner rávilágít a fogalmaik definiálatlanságából adódó semmitmondóságukra. Egyszerűen nem értik, hogy ez hogy is jön ide? Pont, ahogy én nem értem, hogy hogyan nem képesek felfogni: amit szöveg címszó alatt produkálnak az alapvetően szemben áll azon világkép megvalósulása iránti vágyammal, hogy aki beszél, az állít is valamit.
És nem kell mondani, ezt nem várom el, mert szabad játszani a nyelvel, és miért ne lehetne csak azért csűrni-csavarni, hogy gyönyörködjünk a görbületeiben. Ha mondani akarok valamit, nem ezt teszem. Ezt akkor teszem, ha nem akarok mondani semmit, de állítani akarok!
De amit ama másik csoport tagjai tesznek, az másfajta játék. Körülbelül olyan, mintha valaki egy drága orvosi műszert kettéfűrészelne, kiürítené a készülékházat és bevásárlókocsinak használná azt.
De hogy még érzékletesebb legyek, tekintsük az
Á = (...)
állítást. Jól látható, hogyha Á-t éppen ezen állítással definiáljuk, akkor a (...) helyére bármit írhatunk, a mondatunk igaz lesz. Például ha egy matematikus kuruzsló azt mondja, hogy
Az Á szám negatív is, meg pozitív is, páros is, meg páratlan is, prímszám is, meg nem is.
akkor joggal kérhetjük, adja meg, hogy mi is az a bizonyos Á szám, aminek ilyen figyelemreméltó tulajdonságai vannak. Ekkor a válasz azt a modellt követi, hogy ismételjük előző állításunk, és magyarázzuk az alanyt az állítmányunkkal.
Haladó technika!
Amennyiben az ilyenkor adott válaszokban újabb definiálatlan fogalmakat használunk, csodákra lehetünk képesek. Például:
- Az Á szám negatív is, meg pozitív is, páros is, meg páratlan is, prímszám is, meg nem is.
- Hogy lehetséges ez? Kérem adja meg az Á számot, hogy állítását ellenőrizhessük.
- Ez úgy lehetséges, hogy az Á szám egy szuperszám, amely magasabb rezgésszámú univerzumokban létezik csak.
- Tehát Ön is elismeri, hogy az általunk ismert világegyetemben nincsen olyan szám, amiről könyvet írt?
- Természetesen erről itt szó sincsen. A csakra-energizációs gyakorlatokat bárki megismerheti és kipróbálhatja a könyvemben leírtak alapján, és akkor saját maga tapasztalja majd meg, hogy amiről írtam, az létezik.
- Sajnos létezik, hiszen már írt róla, így egy könyv tartalmaként kénytelen. Nem tartja Ön aggályosnak azt a tényt, hogy a könyv megvásárlásával én már fizetek Önnek azért, amiről még nem tudom, hogy működik-e? Mi történik, ha megveszem a könyvét, és nem kapom a leírt eredményeket?
- Garantálom, hogy ha az ott leírtaknak megfelelő szellemben sikerül őszintén befogadnia, akkor Ön is láthatja majd mondandóm lényegét.
- Hát köszönöm a megnyugtató válaszát. Én sokkal inkább érdeklődtem volna a befogadó őszintesége helyett az Ön őszinteségéről, de sajnos erre már a műsoridő nem add lehetőséget. Köszönjük hogy itt volt velünk.
Mint arra már céloztam fentebb: Nekem az állítás a valutám, én nem tippelek, és úgy szeretlek, hogy hiszek neked.
Mi kell hozzá? Csupán, hogy igazat szólj, de azért állíts is közben valamit! Ha bármelyik hiányzik, akkor már nem egy pályán focizunk!
Sosem szerettem volna, de sajnos nagyon úgy tűnik, hogy kénytelen vagyok részt venni az állításdeficites szóhányók undorító kéj-feldolgozóipari selejtszállítmányát szürcsölők csoportos onanizálásában. Nekik ugyan igazuk van, de nem állítanak semmit.
A másik csoportban azok gyűlnek össze, akiknek hittem, de már nem teszem. Nagyjából így tudom leírni, hogy kik azok, akikkel nem szívesen beszélek.
Ezen két típus közül ma azokról szóltam, akik kevésbé érdekelnek.
